… egyelőre persze gyalog … Miután egy hete sikeresen letettem az olasz kreszvizsgát, ami megvallom, nem volt “kispiskóta”, hatalmas lelkesedéssel kezdtem el gyakorolni férjemmel a vezetést, egy eldugott hegyi parkolóban, am szerencsémre többnyire üres.
Ma, így a harmadik nap után, már büszkén állíthatom, el tudok indulni lejtőn és emelkedőn, sík talajon kissé nehézkesebben, váltottam már sebességet, szlalomoztam, fékeztem, megálltam… Csapkodtam öklömmel a kormányt, hogy na ezt már aztán igazán nem tudom megcsinálni és, hogy ebben a pillanatban abbahagyom, s feladom. Néhány izgalmas manőver után férjem alig-alig tudott lélegezni, kutyalánykánk pedig folyamatosan ugatott és sírt kétségbeesve, mert nem értette a helyzetet. “Anyánk” a volán mögött!? Egyébként is túlaggodó kutya… Nem lehet egy-két méternél többet úszni a folyóban, hogy ne ugorjon utánunk, ne ugasson, sírjon a parton kétségbeesve, szinte kérdezve, esdekelve: “Mi a fészkes fenéért kell nektek a vízbe menni? Sőt, mitöbb a víz alá merülni!? Jó néhány németet is megnevettetett már, amikor a mi kis Lizink, az ő gyerekeik után is vízbe vetette magát.
A nap poénja… A két kutyát kikötöttük egy fához, hogy amíg a vezetéssel kísérletezem, levegőn legyenek, fűben pihenjenek és ne szaladjanak a kocsi alá. Éppen szlalomoztam, amikor egy német rendszámú kocsi megállt a közeli forrásnál vizet szedni, majd felfigyelve az ugatásra, közelebb jött.
Kiszállt egy hölgy és tört olaszsággal, aggódva érdeklődött tőlem, hogy nem tudom, ki volt az a szívtelen, aki a kutyáit így kikötve, sorsára hagyta!? Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek… Mert mi voltunk azok a szívtelenek… Bár eszünk ágában sem volt sorsukra hagyni őket. Igaz, most megfordult a fejemben, hogy ha letagadom őket, végleg megszabadulhattam volna a kutyaőkelméktől (persze, ha a csip, már esetleg nem olvasható), mint ahogy, annyiszor hangoztatom. Sorsára hagyni?! Szerintem még hosszú évek múlva is engem fognak boldogítani. Egyébként pedig az “anyukájukban nem volt ilyen jó dolguk”, mint most van.
Nos kutyát be a kocsiba, majd egy két szlalom után elindultunk hazafelé. Épp időben érkeztünk meg a “tanyára”, hogy az “öregúr”, akinél gondozóskodom, pontban 12.00 órai kezdettel elköltse, – a tészta pestóval vagy tészta paradicsomszósszal, karajszelet zöldségkörettel vagy polipkarika zöldségkörettel, sajt, kenyér, gyümölcs, tejeskávé, víz és egy-két pohár bor – szerény ebédjét. Sok kis nyugdíjas odahaza, hogy örülne egy-egy ilyen “szerény ebédnek”. Már, ha csak a szüleinkre gondolok is… vagy a gyerekkoromra.
Aztán megebédeltünk mi is, ember elment dolgozni. Gyerekek még a suliban, engem pedig vár az öregúr vasalnivalója, aztán kutyák ki zacsóval felszerelve sétálni, gyerek haza, öregúr vacsora, mosogató suvickol, vacsora itthon…
Kommentek